Erdély egyes vidékein „a szegény ember tehene" nevet viselő bivalyt hajdanán a nehezebb terepviszonyok közepette azért kedvelték jobban a szarvasmarháknál, mert amellett, hogy tejet és húst adott, szükség esetén a szekerek elé is be lehetett fogni.
Szatmár megyében elsősorban az Avasban volt népszerű, de szép számmal megtalálható volt az Erdőháton és a Szamos völgyében is. Szakemberek becslései szerint a rendszerváltás éveiben még több ezer bivaly élt a megyében. Számuk még tíz évvel ezelőtt is ezer körüli volt. Napjainkban viszont már csak 358 bivaly szerepel a statisztikákban. Közülük 150 nőstény.
A legnagyobb populációja jelenleg Szatmárhegyen él: Huszti Gyula farmján 25 bivaly legelészik az angus marhák társaságában.
A bivalyok számának drasztikus csökkenésének egyik fontos oka a „törvényhozási feledékenység": az elmúlt húsz év agrártámogatásának rendszere szinte csak a szarvasmarhákra vonatkozott. Emellett semmiféle fajvédelmi program, elképzelés nem foglalkozott a bivalyokkal. Ilyen körülmények közepette könnyen lehet, hogy néhány éven belül teljesen eltűnnek - legalábbis Szatmár megyéből.
Magyarországon a bivaly a törvényileg védett őshonos állatfajok közé tartozik. Érdekesség azonban, hogy első magyarországi említése Erdélyből származik a XI. században.
A bivaly a vízibivaly leszármazottja. E faj szabadom immár csak Kelet-India mocsaraiban él. A bivaly háziasítása vélhetően időszámításunk előtt a 4. évezred elején kezdődhetett. A háziasított bivaly Indián és Mezopotámián keresztül jutott el Görögországba és Spanyolországba. A Kárpát-medencében elsőként az avarok tenyésztették.
Európában jelenleg is leginkább a déli országokban népszerű. Tejéből készítik a világhírű olasz sajtot, a mozzarellát.